Kurucok

Kurucoknak nevezték a Habsburg-ellenes magyar felkelőket a történelmi Magyarország területén az 1611 és 1711-es évek közötti időszakban. A kuruc sereg nagyrészt magyarokból állt, sőt a vezető nemesség is többnyire magyar nemzetiségű volt.
Az első kuruc felkelés 1672-ben zajlott. A kuruc sereg a Partiumban formálódott, ahol különböző származású menekültek bujdostak a vallási és politikai üldözés elől Magyarországon. Önmagukat is bujdosóknak nevezték. A főbb alcsoportokat a protestánsok alkották, akiket a katolikus reformációt célzó Habsburg ambíciók nyugtalanították, továbbá az alsóbbrendű nemesek, akik ragaszkodtak a kiváltságaikhoz, mialatt a Habsburg bíróság igyekezett megszabadulni a koldusbotra jutott nemesektől saját soraiban, és a végvári katonák, akiket a Habsburg generálisok bocsátottak el. Később a Habsburg elnyomás egyre nagyobb szerepet játszott a kurucok motivációjában. Ahogy a törökök fokozatosan elveszítették a császári hadsereg területeit, úgy növekedett az osztrák elnyomás. A kuruc seregek először 1672-ben támadtak Felső-Magyarországon, amikor is megszerezték Diósgyőr, Ónod, Szendrő és Tokaj várát. Paris von Spankau Habsburg csapatai Kassa melletti vereségét követően a felvidéki városok kapituláltak, majd ezt követően az északi járások elégedetlen szlovák és ruszin lakossága is csatlakozott hozzájuk.
A történelemben a kurucok a két nagy Habsburg-ellenes felkelés szinonimái, mégpedig az 1680-1711 közötti, az ún. Thökölyi-féle és a Rákóczi-féle felkelésé. Habár általánosan kuruc harcoknak nevezik ezeket, ezeknek a Habsburg-ellenes felkeléseknek sokkal nagyobb szociális alapja és bonyolultabb politikai céljai voltak, mint az eredeti kuruc mozgalomnak.